32.Fejezet

Hi!Remélem mindenkinek kellemesen telik a szünet és élvezi az ünnepeket! Arra szeretnék kérni mindenkit, aki olvassa a blogot, ha nem is ír kommentet akkor csak a bejegyzés alján kattintson a jó/izgalmas vagy nem jó rubrikára, előre is köszönöm! :) És köszönöm a 21 feliratkozott, a több mint 15 ezer látogatót! :) Jó olvasást! xx MissLocsiFecsi

 ~Mindenkinek van egy titka...az enyém az, hogy szeretlek.~

~Emily szemszöge~

   Mikor hazaértem még mindig nem érkeztek meg a nénikémék és a húgom. Mire eljutottam a szobámig a könnyek már teljesen elhomályosították a látásomat, és nem egyszer majdnem elestem.  Nem sokkal a hazaérkezésem után hallottam, hogy valaki erőteljesen veri az ajtót és nyomja a csengőt. A telefonomon Hope neve villogott. Nem vettem fel, és nem engedtem be, akkor sem, amikor kiabálni kezdett és szinte majdnem betörte az ajtót. Nem tudtam volna még egy olyan embernek a szemébe hazudni, akit szeretek. Akkor nem.

  Negyed óra múlva a dörömbölés abba maradt és színtiszta csönd vette át a helyét. Az ölemben Lia kuporgott és halkan dorombolt. Még a macskám is Zayn-re emlékeztetett, azokra a pillanatokra és a levélre, amikor megkaptam a cicát tőle.

Kedves Emily!

Hallottam, hogy mi történt veled, és mivel még aludtál mikor itt jártam, megírtam ezt a levelet. Remélem mihamarabb felépülsz! Veled mindig történik valami! Azt hiszem rád fér valaki, aki vigyáz rád amikor nem vagyok melletted, így neked adom Lia-t, bár lehet hogy a végén neked kell rá vigyázni!

Vigyáz magadra!(akkor is, ha ez tőled olimpiai teljesítmény)

Szeretettel  J. xx

    A levelet eláztatták a sós könnyeim és szinte már olvashatatlanná vált. Tudtam, hogy szánalmas dolog egy régi levelet olvasgatni, de most már csak az emlékeim maradtak meg nekem Zayn-ről. És Lia.

  Eszembe jutott az első találkozásunk, melynek hatására halkan felnevettem. Olyan esetlen voltam és olyan naiv. Zayn milyen édes volt, amikor megpróbált rábeszélni arra, hogy kifizeti a tisztítót. Ó hogy erősködött! És amikor kiraboltak? Miután felébredtem az ő arcát láttam meg először. Egy idegen volt, mégis olyan közel éreztem magamhoz! Az együtt töltőt idő, minden pillanat most már a múlté… Már nem hozhatóm vissza őket és nem is élhetem át megint őket, és nem teremthetek újakat… mert már nincs kivel.

-Megjöttünk! – hallottam ajtó csapkodást és léptek zaját a földszintről.

  Sóhajtva felálltam a padlóról, letöröltem a könnyeimet, egy kis száj fényt raktam a számra és egy kis alapozót az arcomra, megfésültem a hajamat, majd a tükörképemre mosolyogtam. Rendben van, most már boldognak tűnők mintha semmi bajom nem lenne! Mintha…

-Sziasztok! – szaladtam le nevetve a lépcsőn. – Milyen volt Lucy-éknél?

~Hope szemszöge~

  A fiúk turnéja holnap kezdődik és ezért ma utaznak, pontosabban két óra múlva. Harry-t nem sikerült lebeszélnem arról, hogy átjöjjön hozzánk előtte, bárhogy is próbáltam. Mindenképpen jönni akar, pedig mondtam neki, hogy inkább megyünk el ebédelni valahová, de szokás szerint makacs, és nem hallgat rám.

  Ideges lennék? Ugyan dehogy! Csak éppen Harry-t most készülők bemutatni a bátyámnak, aki jobb esetben is letépi a fejét. De ha meg eltitkolom előle, akkor az én fejemet tépi le. Ha már le kell valakinek a fejét tépni, akkor az legyen inkább Harry.

-Hope, mikor jön a barátod? – kiabált be a szobámba Daren.

-Nem sokára. – válaszoltam.

-Ugye nem megint azt a szart szívod?

A francba! Miért ismer ilyen jól?

-Nem. – hazudtam, de tovább szívtam a cigimet. Ha ideges vagyok, mindig ezt teszem, és nem tehetek róla…ez csak jön. Főleg mostanában, amióta Emily is kiverte nálam a biztosítékot. Hogy teheti ezt velem is? Miért nem hajlandó velem beszélni? Valami baja van velem? Vagy talán mégis igaza van Zayn-nek és mindenkit csak kihasznál, és ha ránk un eldob magától mint egy használt ruhadarabot? Lehet hogy csak félre ismeretem?

 Elmélkedéseimet kopogás szakította félbe, mire én úgy ugrottam fel, mint akibe bolha csípet. Gyorsan beleszívtam még utoljára a cigimbe, majd elnyomtam. A szobámból kiérve láttam, hogy Daren siet az ajtót kinyitni, de én megelőztem. Nincs az az isten, hogy nekem már az ajtóba kinyírja Harry-t.

-Harry, szia! – engedtem be az ajtón, mire ő egy apró puszival üdvözölt.

-Szia. – mondta kissé rekedt hangon.

-Daren, ő Harry, Harry ő Daren, a bátyám. – mutattam be őket egymásnak, majd kezet fogtak.

-Örvendek. – mondta Harry.

-Szintúgy. – viszonozta a bátyám, de nem mondhatnám, hogy repesett az örömtől.

-Szóval hogy is találkoztatok? – kérdezte miközben leültünk a kanapéra. – Már nem is emlékszem…

-Mert nem is mondtam. –mormogtam.

Harry csak kapkodta köztünk a fejét és szerintem fejben már ezerszer megbánta, hogy idejött.

-Mivel Zayn még akkor Emily barátja volt, Emily barátnője pedig Hope, egyszer kétszer összefutottunk.

-Ez érdekes. – mondta Daren. – Tölthetek valamit? Vörösbor, whisky…?

-Nem, kösz, most nem iszok alkoholt.

-Hát persze.

Ezután kínos csönd állt be közénk, csak Harry ujjainak dobolását lehetett hallani. Már kezdtem unni éppen szólni akartam Harry-nek hogy húzunk el, amikor Daren végül megszólalt:

-És lefeküdtetek már egymással?

-Daren! – förmedtem rá.

-Ööö nem.  –mondta ezzel egy időben Harry.

-És szereted?

-Daren fogd be! Hogy a francba lehetsz ilyen paraszt? Harry te pedig ne válaszolj! – utasítottam. – Elmegyünk. – jelentettem ki és az ajtó felé húztam Harry-t.

-Örültem. – motyogta kifelé menet még Harry.

-Ó fogd már be..

  Nem egészen tíz perc alatt elértük a kedvenc parkomat, ahová mellesleg nem jár nagyon senki sem. Tudtam, hogy Harry nem szereti, ha a képe minden másnap az újságban szerepel, így reméltem itt a fotósok megkímélnek minket.

-Nem hiszem el hogy ekkora egy paraszt a bátyám. – ültem le egy padra.

-Úgy látszik ez nálatok családi vonás. – vigyorgott Harry, majd szorosan mellém ült.

-Hahaha, nagyon vicces vagy Styles.

-Tudom. – vigyorgott tovább, mire én csak legyintettem.

-Szóval holnap indultok… - kezdtem. – Mit akarsz, mi legyen velünk?

-Mi lenne? – húzta fel a szemöldökét.

-Hát tudod, a kapcsolatunkkal…

-Miért kéne valamit változtatni rajta?

-Nem tudom, én csak kérdezem. – vontam vállat.

-Tudod Hope, akkor nem engedted, de most szeretnék válaszolni a bátyád kérdésére.

-Harry!

-Tudom, miért nem akarod. Mert nem szeretsz kötődni senkihez, és mindig félsz, hogy elhagynak, de Hope! – itt egy kis szünetet tartott majd az államnál fogva megemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Szeretlek Hope. – suttogta. – És nem akarok veled, se most, se mostanában szakítani. – mosolygott.

-Én… - elakadt a lélegzésem és csak bután bámultam magam elé.

-Nem fogod feladni, ugye? Neked nem lesz elég az hogy a barátnőd vagyok, hogy együtt vagyunk… neked az kell hogy kimondjam és addig nem fogsz leállni. – mondtam lehajtott fejjel. – De miért ilyen fontos neked?

-Mert szeretlek, és fontos nekem hogy boldog legyél, hogy ne félj kimutatni az érzéseidet!

-De… Én csak.. azt hittem, hogy csak a kaland kedvéért vagy velem, vagy mert kihívásnak tekintettél!

-Eleinte ez így is volt, de aztán megismertelek és beléd szeretem. Szeretlek, akkor is, ha te nem. – vont vállat. – Ezen nem tudok változtatni.

-Én csak féltem, hogy ott hagysz majd mind mások, és szart se ér majd az, hogy szeretek és megint összetörik a szívem. Ezt nem akartam, inkább elfojtottam az érzéseimet…

-Még mindig félsz? –simogatta gyengéden az arcomat.

-Nem. – ráztam meg a fejemet és megcsókoltam.

  Ajkaink puhán értek egymáshoz és olyan gyengéden játszottak egymással, mint még soha. Az egyik kezemmel Harry kócos fürtjei közé túrtam, a másikat pedig összekulcsoltam Harry kezével. Ő a kezét az állam alá fektette és úgy csókolt.

-Szeretlek. – suttogtam, nagyon halkan, de érthetőn, mikor elváltunk.

  Soha nem felejtem el azt a mosolyt, amit akkor láttam. Egy szerelmes fiú mosolyát.