27.Fejezet

Sziasztok!Nos ebben a részben már kiderül a levél kiléte, hiszen már nem akartam tovább húzni az agyatokat! :P Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek! :) Jó olvasást! :) xx

~Élet : se keze se lába .. mégis tőle kapod a legtöbb pofonokat ! ~

~Emily szemszöge~

A végén tényleg majdnem elnevettem magamat. Ezt filmre kellett volna venni! Azt hiszem ez méltó visszavágás volt a pink hajért, amit még most se sikerült kihevernem.

-Emily, beszélhetnénk? – mondta hirtelen Zayn komoly hangon. A jókedvem egy szempillantás alatt elszállt.

-Persze.  – és követtem a szobájáig. Aggasztott, hogy így viselkedik. Mi lehet a baj? Talán szakítani akar?

-Tudnod kell valamit! – sóhajtott fel, és becsukta a szobája ajtaját.

-Hallgatlak. – nyögtem ki nagy nehezen.

-Mielőtt elmentünk volna nyaralni, jött nekem egy levél. Nem akartalak vele akkor zavarni, nem akartam, hogy elkeseredj miatta, de most már nem halogathatom tovább, el kell mondanom. Paul nem tudta rendbe hozni…

-Zayn?!

-Emlékszel arra a délutánra, amikor kimentünk sétálni? És a vihar közepén Luke-kal találkoztunk?

-Igen. – még az emlékekbe is belesajdult a fejem.

-Nos, Luke még az nap feljelentést tett. A bíróság pedig börtönnel fenyeget.

-Ó istenem… - suttogtam, s éreztem a lábam elgyengül.

-Két hét múlva meg kell jelenem a tárgyaláson, ha nem teszem letartoztatnak, és előzetesbe helyeznek.

-Milyen súlyosak a vádak?  - a hangom remegett, amikor ezt kimondtam.

-Nagyon. – sóhajtotta. – Az a kis pöcs még rá is játszott a sérüléseire…kizárt, hogy eltörtem volna a karját…  - mormogta. – Biztos megverette még jobban magát, majd elment feljelenteni…

-Mennyit kaphatsz?

-Minimum 3 évet… De hé! Paul megszerzi nekem a legjobb ügyvédet és minden rendben lesz! – próbált nyugtatni, amikor látta, hogy már a sírás szélén állok.

-És ha nem sikerül?

-Akkor valószínűleg lesz egy jó storyja az újságoknak!

-Ne mondj ilyet! Nem bírnám elviselni, hogy bebörtönöznek!

-Én pedig azt, hogy nem ölelhetlek, s csókolhatlak akkor, amikor akarom! – és odalépet hozzám és szorosan a karjai közé zárt. Kellemes illata volt, egy kis cigi szag keveredett férfi parfümmel. Imádtam ezt az illatot.

-Minden rendben lesz! – mondta s kicsit elhúzódott, majd kezével gyöngéden összekócolta a hajamat.

-Remélem! – suttogtam bele a pólójába, úgy hogy csak én halljam.

-Szeretlek Emily!

A szívem egy ütemre kihagyott, hiszen ezt most mondta ki először hangosan. Elmosolyodtam.

-Én is szeretlek Zayn! Nagyon. – ahogy kimondtam ezt Zayn szája máris az enyémre tapadt, s gyöngéden utat tört magának a nyelve. – Nem érdekel mi lesz, én akkor is szeretni foglak! – suttogtam két csók között.

~Hope szemszöge~

-Ide ért Niall! – mondta Harry.

-Rendben. – álltam fel a padról, és ekkor már én is észrevettem, ahogy Niall szürke kocsija befordul a benzinkútnál. Leparkolt előttünk, de nem szállt ki a kocsiból, csak lehúzta az ablakot.

-Harry, ez most fordult elő először és utoljára! Minek nézel engem, taxisnak? – mondta köszönés helyet.

-Neked is szia kedves Niall! Most mi a bajod? Nem fért bele az idődbe? – csattantam fel dühösen. Mit képzel ez magáról? – Menj nyugodtan haza, majd hívunk mást!

-Szálljatok be. – vetette oda.

-Hope, nyugi! – súgta oda nekem Harry. – Valami baja van…

Válaszul bólintottam és beszálltam a hátsó ülésre. Meglépetésemre, Harry nem Niall mellé, az anyós ülésre ült hanem hátra mellém. Niall elindította a kocsit és makacsul az útra szegezte pillantását.

-Niall mi a baj? – kérdezte Harry.

-Szemmi közöd hozzá! – mormogta, mire Harry döbbenten összeráncolta a szemöldökét, nem szokott hozzá hogy barátja így beszéljen vele.

Szerencsére az út további részében Niall nem szólt egy szót se és Harry se kereste a társaságát, inkább azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legközelebb kerüljön hozzám. Kezével gyengéden simogatta az arcomat, smaragd szemét az enyémbe fúrta, ajkai pedig a számmal játszadoztak.

-Harry, Hope megérkeztünk! Hagyjátok abba a nyáladzást és szálljatok ki! – és ezzel Niall kiszállt, én pedig ha lehetséges még dühösebb lettem.

-Harry, nem érdekel, hogy mi baja van ennek a srácnak, de ez akkor se jogosítja fel arra, hogy így beszéljen velünk! – mondtam dühösen és én is kiszálltam a kocsiból Harry-vel.

-Niall! – kiáltottam utána, ugyanis már a ház ajtajánál járt. Unottan hátra fordult.

-Mi van?

-Mi van? Megmondom mi van, az van, hogy egy hatalmas bunkó paraszt vagy! – támadtam neki, miközben egyre közelebb értem hozzá. – Marhára nem tudom, mi bajod van most éppen a világgal, de tanulj meg viselkedni normálisan! És ne vágj olyan dolgokat a fejünkhöz, ami nem igaz! Azt hiszed, hogy csak mert te vagy a nagy Niall Horan, neked mindent szabad? – akkor már iszonyú dühös voltam, és egy hajszálra álltam attól, hogy ne húzzak be neki.

-Ó igen én vagyok mindenben a hibás ugye? A globális felmelegedést nem akarod rám fogni, esetleg? – szeme szikrázott, ahogy ezt kimondta. – Attól hogy a te életed tökéletes, nem kell mindenki orra alá dörgölnöd!

-Az én tökéletes életem? Miért talán a szüleidet meggyilkolták és e gettóban élsz, úgy hogy minden nap küzdened kell azért hogy legyen hol laknod? Hogy ki tud fizetni a számlákat? Talán félsz minden nap attól, hogy te is úgy végzed, mint a szüleid? – ordítottam és az se érdekelt, ha az egész utca tőlem harsog. – Mi lehet a te legnagyobb gondod, mi? Talán nem sikerült meg venned egy több milliós villát, és ettől kiborultál? Csak sajnáltatod magadat és azt se tudod igazából mi a bajod! – és pofon vágtam.

Kezét az arcához kapta és pár pillanatig döbbenten rám bámult majd újra megszólalt:

-Tudom mi a bajom, képzeld! Téged legalább viszont szeret az, akit te szeretsz!

-És ezért én és Harry vagyok a hibás? Mostantól mindenkivel majd így viselkedsz, mert nem kapsz meg mindenkit, akit akarsz? Ez szánalmas…

-Harry állítsd le a barátnődet, különben…

-Különben? Niall, Hope-nak igaza van teljesen kifordultál önmagadból! Ez nem te vagy!

-Nekem te mond meg nekem, hogy ki vagyok!

-Attól hogy sajnáltatod magadat, nem lesz barátnőd! Tenni is kéne érte! – Harry utolsó mondatára dühösen megfordult és beszállt a kocsijába, és elhajtott.

~Zoe szemszöge~

-Zoe kérlek, mire visszaérünk legyenek összekészítve a csomagjaid! – kiáltott fel Hannah a szobámba.

-Jóó. – válaszolta, és hallottam, ahogy az ajtó a földszinten becsukódik.

Sóhajtva körbe pillantottam a szobámba, ahol hatalmas rendetlenség uralkodott. Két nap múlva költözünk és én még mindig nem pakoltam össze rendesen, pedig ideje volna már hiszen az utolsó napomat nem ezzel akarom tölteni, hanem a barátaimtól fogok elbúcsúzni egy buli keretében.

Két bőröndöm már össze volt pakolva, de még így is vissza volt három bőrönd megtöltése. Éppen a könyveimet próbáltam rendszerbe szedni, amikor valaki csöngetett.

-Megyek már! - kiáltottam és lefutottam a lépcsőn, majd kinyitottam az ajtót.

-Niall… - a lélegzetem is a meglepetéstől. Szőke rövid haja zilált volt, mintha rohant volna, szemei zavarosan cikáztak rajtam. – Menj el kérlek!

-Beszélnünk kell!

-Nem. Kérlek, még pakolnom kell! – könyörögtem, mert  csak a közelsége is teljesen kiborította a testemet s szívemet.

-Zoe, addig nem megyek el! De ígérem utána nem is látsz többet, csak hallgass meg!

-Jól van! – egyeztem bele és beengedtem a házba. A nappaliba mentünk ahol már csak a kanapé volt, minden más eltűnt már.

-Hallgatlak.  - mondtam, amikor elültünk, én a lehető legmesszebb tőle.

-Tudom Zoe hogy legutóbb felzaklattalak, mert olyat mondtam, de szeretném tisztázni ezt az egészet. – bólintottam.

-Én soha nem csak a barátos akartam lenni, annál több. Nem akarok, vagy nem tudok csak barátként nézni rád! Többet érzek…

-Nem szabad… - suttogtam.

-Miért? – arcán őszinte döbbenet ült ki.

-Mert…mert én nem érzek így. – nyögtem ki, és közben a szívem tiltakozóan kalapált a mellkasomban.

-De…én…azt hittem…

-Niall én nagyon hálás vagyok/voltam a barátságodért, mert ott voltál velem a legnehezebb időkben, de én nem érzek ennél többet, és valószínűleg nem is fogok, sajnálom. Ezért nem kerestelek és utasítottalak vissza. Meg akartalak kímélni ettől a beszélgetéstől.

-Értem. De ne sajnáld, nem tehetsz róla, de köszönöm az őszinteségedet Zo.

Elfordítottam a fejemet, hogy a szemem ne áruljon el.

-Niall két nap múlva úgy is költözök, talán könnyebb lesz neked így, hogy nem leszek itt.

-Talán. –állt fel. Kikísértem az ajtóig, s majd  a szívem szakadt meg a hazugságtól és attól, hogy láttam az arcát. De tudtam nekünk nincs jövőnk. Egyrészt elköltözök, másrészt én csak egy senki vagyok mellette, majd talál valakit, aki igazán hozzá illik.

-Ég veled Zoe! Sok szerencsét az új életedhez! – mondta búcsúzóul és hozzám hajolt. Szája gyengéden súrolta az arcom bal felét, s éreztem, hogy elpirulok. Ajkai nyomán bőröm úgy éget, mintha izzó parázst nyomtak volna oda, egész testemen melegség futott át. Gyengének éreztem magamat, mint aki bármelyik pillanatban összeseik.

-Ég veled Niall! – suttogtam, s mikor elfordult kezemet az arcomhoz emeltem és elmosolyodtam. Ennél szebb búcsú ajándékot nem is kaphattam volna. Visszafordultam és bementem a házba, összetört szível, üres lélekkel.