40. Fejezet - Part 1

Hali! Először is nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommikat i love you all :) Másodszor; elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez... Szóval készüljetek a végére! :) Jó olvasást! :) xx MissLocsiFecsi

~Még ma is bennem él, ahogyan először öleltél.~

~Hope szemszöge~

  Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon és tanácstalanul bámultam a telefonomat. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Végül egy sóhaj kíséretében felkaptam a telefonomat az asztalról és felálltam. Gyorsan tárcsáztam Harry számát, még mielőtt meggondoltam volna magamat. Türelmetlenül járkáltam az apró szobába, várva, hogy Harry felvegye a telefont.

-Halló? – szólt bele egy álmos és rekedtes hangon.

-Harry? Hope vagyok. Beszélnünk kellene.

-Hope! – kiáltott fel. – Ugye nincs semmi baj?

-Nincs. – vágtam rá. – Találkozhatnánk a parkban a szokásos helyen?

-Persze. Mikor?

-Mondjuk tíz perc múlva.

-Indulok. – felelte, majd letette.

  Sietve felkaptam a táskámat a pultról és belehajítottam a telefonomat.  Magam mögött az ajtót bevágtam és köszönés nélkül hagytam el a házat. Tudtam, ha rendes tempóban sétálok is odaérek időben a parkba, de én mégis szinte futva tettem meg az utat, mintha azzal eltudtam volna nyomni a szívemet kínzó kétségeket.

  Mikor a parkba értem sóhajtva ültem le az egyik padra a park végében. Teljesen zavarodottnak érzetem magamat. Nem tudtam, hogy jól teszem-e azt, amit teszek, vagy egyáltalán jó ötlet volt felhívnom Harry-t. Vagy talán túl sokáig vártam? Túlreagáltam volna?

  Az arcomat a puha kasmír pulóverem ujjába fúrtam, s a lábaimat felhúztam magam alá. Remek, most valószínűleg még csövesnek is néznek! – gondoltam dühösen és már ott tartottam inkább haza megyek.

-Hope. – hallottam meg egy hangot mögülem. Gyorsan megfordultam és Harry zöld szempárjával találtam szembe magamat. – Leülhetek? – biccentett a pad felé.

-Hogyne. – bólintottam, s Harry óvatosan elhelyezkedett mellettem, mintha csak attól tartana elmenekülők tőle.

-Szóval? – nézett rám kérdően.

-Én… tisztázni szeretném a dolgokat. – néztem fel rá.

-Én pedig bocsánatot szeretnék kérni a történtekért. – hajolt közelebb hozzám. – Nem szabadott volna elvesztenem a fejemet.

-Igen, így van. – húzódtam félre. – Viszont nekem se kellett volna annyira túlreagálnom.

-Annyira sajnálom Hope, hogy tönkre tettem mindent.

-Én is. – haraptam bele az alsó ajkamba. – De valamire rádöbbentem ez alatt a pár hét alatt.

-Mire?

-Hogy elnyomhatom, tagadhatom, mondhatom, hogy jobb lesz nélküled, de már késő. Már szeretlek, és nem vagyok képes ezt kizárni, bárhogy próbálom. Hiába tudom, hogy fájni fog ez a kapcsolat, nem tudok parancsolni a szívemnek. – sóhajtottam fel.

-Ahogy én se. – nyúlt az állam alá és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Fájt, hogy nem voltál mellettem, de tudtam, hogy neked volt igazad. Szemét módjára viselkedtem.

-Való igaz Styles. – mosolyodtam el halványan. – Szóval mi legyen?

-Ez kérdés?

-Nem, igazából ez csak egy költői kérdés volt. – grimaszoltam. – Nem igazán érdekel a válaszod, mert már eldöntöttem mi lesz.

-Igazán? – döntötte a homlokomnak a homlokát.

-Igazán… - suttogtam, s gyengéden megcsókoltam. Harry hideg keze a tarkómra csúszott, amitől megborzongtam, majd átkaroltam és hevesebben kezdtem el csókolni.

-Talán többször kéne feldühítenem, hogy ilyenbe legyen részem. – mondta, amikor elváltunk egymástól, mire én felnevettem.

-Hiányoztál Harry. – leheltem. – Nem akarom ezt érezni többé. – simítottam végig az ujjaim hegyével az arca vonalán.

-Én se. Nem érdekel mi lesz, nem hagyom, hogy még egyszer valami közénk álljon, még én magam se. Megígérem. – s azzal megcsókolt. Ajkai puhán falták az enyémeket és Harry keze gyöngéd játékkal kalandozott a hajamban. Önkéntelenül is belemosolyogtam a csókban, s örültem, hogy újra érezhetem őt magam mellett. – Szeretlek… - szavai elvesztek az akkor feltámadó szélben, de abban a percben én voltam a legboldogabb lány a földön.

3 évvel később

~Emily szemszöge~

-Emily ráérsz egy kicsit?

-Persze Scarlett. – mosolyogtam a szobatársamra. – Mit tervezel?

-Hát eeegy hatalmas shoppingolást! – kiáltott fel, s az ágyamra vetette magát. – Hé, Zoe hol van? – pillantott körbe az apró kollégiumi szobában.

-Nem tudom. – ráztam meg a fejemet. – De olyan szomorú mostanában, hogy nagyon ráférne egy kis szórakozás. – sóhajtottam fel.

-Egyszerűen nem értem. – ráncolta össze a homlokát Scarlett. – Két héttel ezelőtt még semmi baja nem volt. – Talán szerelmi bánat?

Megráztam a fejemet.

-Három éve nem volt neki senki.

-Hm. Neked se áll túl jól a szerelmi életed nem igaz, Ems?

-Szakítás után soha nem jó. Sam-mal két évet voltunk együtt. – feleltem. – Sok minden megváltozott…

-Hiányzik London? – kérdezte Scarlett.

-Igen. Ne érts félre New York csodás, de a családom Angliában van.

-Tudod, soha nem értettem, hogy miért hagytad el Angliát és jöttél ilyen messze egyetemre.

-Menekültem. – suttogtam.

-Mi elől?

-Inkább ki elől… Mindegy is. A múlt az múlt. – reméltem, hogy a hangom nem cseng túl fájdalmasan.

-Rendben, de azt ugye… - mondatát telefoncsengés szakította félbe. Scarlett szem forgatva kapta fel a telefont és ment ki a folyosóra telefonálni.

  Elgondolkozva néztem ki az ablakon, s eszembe jutottak az elmúlt 3 év történései. Miután Zayn-nel szakítottam minden energiámmal a tanulásra és a barátaimra koncentráltam. Jelentkeztem a New York-i képzőművészeti egyetemre, amire fel is vettek Zoe-val együtt, így újra együtt lehetünk. Anne Adam-el Görögországban folytatta a tanulmányait, Jessica pedig a londoni egyetemen tanult újságírónak. Hope egy stylist iskolában tanult szintén New York-ban, bár nem láttam túl gyakran, hiszen keményen tanult, hogy ösztöndíjas maradhasson, a maradék idejét pedig Harry-re fordította. Zayn-nel soha többé nem beszéltem, Luke-t pedig néha-néha láttam London utcáin, amikor otthon voltam, de még csak rám se nézett. Zayn alaposan ráijesztett.

  Elmosolyodtam. New York utcáin hatalmas élet folyt, ami nem is csoda tekintve, hogy hamarosan vége a májusnak. Alig vártam már, hogy a nyarat együtt tölthessem a barátaimmal Londonban. Mindannyian nagyon hiányoztak.

-Bocs, csak a bátyám volt az. – jött be a szobába Scarlett. – Nem baj, ha mielőtt elmegyünk bevásárolni, beugrunk hozzá? El kell neki vinnem neki a dob ütőimet, mert a sajátját eltörte. – grimaszolt a szőke lány. – Jellemző.

-Semmi baj. – mosolyogtam rá. – De akkor induljunk, mert… - mondatomat egy hangos ajtó csapódás szakította félbe.

-Zoe! – kiáltottam fel, amikor megláttam a barna hajú lányt belépni a szobába. – Pont jókor jössz!

-Igen? – kérdezte kissé kimerülten. – Mi újság? – tette le a táskáját a székre.

-Elmegyünk bevásárolni, jössz?

-Naná. – vigyorodott el. – Menjünk.

  Mosolyogva pattantam fel az ágyamról és gyorsan felkaptam a kabátomat.

-Remélem, most nem fogsz egész visszafelé úton nyavalyogni, Scarlett, hogy milyen nehezek a bevásárló táskáid! – jegyeztem meg gunyorosan kifelé menet, mire valaki fejbe vágott hátulról.

-Hé!

~

-Csak egy perc lányok! – mondta Scarlett. – Feljöttök, vagy megvártok itt? – kérdezte a lány, bátyja lakása előtt.

-Végülis felmehetünk. – vontam vállat, majd szorosan követük Scarlett-et.

  Ahogy egyre feljebb értünk a tömbház lépcsőházában beszélgetés foszlányokat kezdünk el hallani.

-Nyugi fiúk azt mondta, hogy siet vele, csak egy perc!

-Josh próbálnunk kéne estére! – hallottam egy ismerős hangot, de hirtelen nem tudtam hova tenni.

  Scarlett-re pillantottam, aki a szemeit forgatta, majd továbbment. Hamarosan elértük a bátyja lakását, és barátnőnk habozás nélkül nyitott be oda.

-Hé, Josh, itt vannak az ütőid. – mondta miközben belépett a kis előszobába a nyomunkban.

  Három fiú fordult felénk látszólag megkönnyebbült arccal fordultak felénk. A szám is tátva maradt a látványtól. Liam és Zayn álltak egy ismeretlen fiú oldalán és döbbenten meredtek rám. Nyeltem egy nagyot, majd hátra léptem egyet. Az érzéseim dübörgő tengeri hullámokként törtek felszínre, s szédülni kezdetem, s a falnak kellett támaszkodnom, nehogy elessek. Ez nem lehet, nem lehet ő! Ismét felpillantottam, remélve, hogy csak képzelődőm, de Zayn arca mindent elárult. Ő volt az. Bár az arca férfiasabb lett és szexibb, és magasabb is volt, mint legutóbb, még mindig ő volt az. Észvesztően nézett ki. Csokoládé barna szemeit az enyémekbe fúrta, s tekintete elárulta, tudja mit érzek. Jelenléte újra felébresztette bennem a szunnyadó vulkánt, ami készült kitörni. Mi történik velem? Nem lehet, hogy még mindig, ugye…?

-Helló Emily. – szólalt meg mély hangon.

Ó istenem!